Sok mindenre számítottam, mielőtt anya lettem, de arra nem, hogy az anyaság közügy. Hogy mindenkinek megvan a véleménye róla, hogy mindenki/akárki tudná jobban csinálni nálad – legalábbis mindenki ezt hiszi. Megdöbbentett az a világ, amibe anyaként belecsöppentem. Ha egyetlen dolgot kérhetnék anyák napjára, akkor az a tapintat és az elfogadás lenne. Igen, úgy érzem, hogy ez hiánycikk…

Az egész ott kezdődik, amikor férjhez mész, és már kapod is a kérdéseket: „és mikor jön a baba?” Ha esetleg azt válaszolod, hogy ez magánügy vagy nem szeretnél beszélni róla, egyenesen jön a sértődés. Mintha attól a ponttól, hogy potenciális anyajelölt lettél, közelszámolással tartoznál a méhedről. Érdemes elgondolkozni azon, hogy az ilyen kérdések milyen rosszul eshetnek, ha mondjuk szeretnék, de nem jön a baba. Sőt, az is teljesen rendben van, ha valaki egyáltalán nem szeretne gyereket, de ez szinte kimondhatatlan tabu. Vagy ha sebeket szakít fel egy viccesnek szánt otromba kérdés. Olyan jó lenne, ha mindenki elgondolkozna, mielőtt mások hálószobájába gázol sáros bakanccsal! Sosem tudhatod, mibe trafálsz bele…

Velem történt, hogy egy barátnőmmel egyszerre vártunk babát. Nagyon izgalmas volt, amikor elmondtuk egymásnak, hogy mindketten nyolchetes terhesek vagyunk. Aztán egy hét múlva hívott: az ultrahangon nem volt szívhangja a picinek. Engem is megviselt. Hónapok múlva találkoztunk egy eseményen, nekem már gömbölyödött a hasam. Egy közös ismerős ott tudta meg, hogy babát várok. Aztán fennhangon elkezdte faggatni a barátnőm férjét: „És ti miért nem igyekeztek jobban?” Összevillant a szemünk, láttam az arcán átsuhanó fájdalmat. Azóta már van egy gyönyörű kislányuk.

Aztán folytatódik ott, hogy babát vársz. És mindenki tudja, hogy mit kéne enned, tornáznod kéne/nem kéne tornáznod, pihenned kéne. Megítélik, hogy mennyit híztál/nem híztál eleget, természetesen szültél/császárral szültél, érzéstelenítéssel szültél/érzéstelenítés nélkül szültél. Csúcsformában vagy szülés után/elhagytad magad szülés után. Ha jól nézel ki, akkor biztosan már a szülőszobán diétáztál és ártasz a gyereknek. Szoptatsz/tápszerezel. És a személyes kedvencem, hogy épp kipottyant az első baba, és már azt kérdezik, mikor jön a következő…

Aztán amikor már otthon vagy a picivel, mintha hirtelen elfelejtene a világ. Az elején még persze érdekesek vagytok. Jönnek a látogatók, mindenki érdeklődik. Aztán szépen lassan egyedül maradsz a hétköznapokon, távol a felnőtt társadalomtól. De arról mindenkinek van véleménye, hogy kimozdulsz-e a kicsivel/túlságosan beszorultál, nyilvánosan szoptatsz/nem vagy hajlandó nyilvánosan szoptatni, hordozol/nem hordozol. Sír a baba: biztosan éhes/fáradt, vedd fel/hagyd sírni. Együtt alszotok a babával/nem alszotok együtt vele. Bölcsibe adod/nem adod bölcsibe. Dolgozol/nem dolgozol mellette. Később amikor hisztizik az utcán, buszon jönnek a megjegyzések. Én azt is megkaptam egyszer egy vadidegen nőtől a buszon, hogy muszáj volt-e két babával elindulnom otthonról…

Miért nem lehet lazán és elfogadón állni a másik nőhöz, anyához? Jó lenne, ha egymásra mosolyognánk és azt látnánk, hogy a másik is átéli, amit mi. Hogy családdá válunk és jönnek a csodás, felkavaró, lehúzó és meglepő érzések. Például megdöbbent, hogy:

• Milyen erős érzéseket táplálsz egy tehetetlen kis lény iránt, aki még egy vízcseppet sem tud letörölni az arcáról…
• Mindig körülleng valami megmagyarázhatatlan bűntudat.
• Bármin tudsz bőgni, ami kicsit is megható vagy baba van benne.
• Lehet alvás nélkül létezni.
• Néha borzasztóan eleged van, de hiába keresed, nincs off gomb a gyereken.
• Bármit megadnál azért, hogy egyedül lehess legalább a wc-n.
• Alig várod, hogy találkozz a barátokkal, aztán amikor ott vagy, arra gondolsz, hogy minden rendben van-e otthon.
• Próbálsz nem csak a babáról beszélni, de folyton róla kérdeznek.
• Úgy érzed, hogy megszűnsz létezni, mint felnőtt ember.

És mi van akkor, ha néha pár pillanatig úgy érzed – nagyon félve írom le, mert még leírni is nehezemre esik, akkora a gát – , hogy eleged van vagy megfordul a fejedben, hogy megbántad? Ezt az érzést nem lehet megosztani senkivel, mert egy anya nem mondhat ilyet. Pedig néha átsuhan az ember agyán. De ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnéd teljes szívedből a gyerekeidet. Csak annyit jelent, hogy őrülten nehéz. Közben pedig csodálatos és ambivalens. Nem adnám semmiért.

Most itt tartok. Ez a kisgyerekes lét. A továbbiakról még nincs véleményem – csak halvány sejtéseim – , mert nem éltem át. Még azon aggódom, hogy a nagyobbik fiacskám bölcsibe megy. Fogalmam sincs, hogy milyen lesz, ha a fiaim iskolába mennek, ha lakli kamaszok lesznek, ha egyetemet kell választani, ha hazahozzák az első barátnőjüket, ha nagymama leszek. De remélem, hogy nem fogok mindig mindent jobban tudni, és nem felejtem el, hogy milyen is igazából az anyaság.

Azt gondolom, hogy senkinél sincs Szent Grál. És senki nem tudhatja, hogy a másiknak milyen. Ha nincs gyereked, nem tudod, akkor sem, ha sok testvéred van, akkor sem, ha gyerekekkel dolgozol. Sőt akkor sem, ha te is anya vagy, mert például neked van segítséged, neki meg nincs. Ha egy gyereked van, nem tudod, hogy milyen kettővel és így tovább… Nincs értelme az anyaháborúknak. Hordozz, ha jólesik. Aludj együtt vele, ha nektek úgy jó. Dolgozz mellette, ha attól érzed magad teljesnek. És mi, a többi nő és anya elhisszük, hogy te tudod a legjobban, hogy mi a legjobb nektek. Mert a te családod, a te gyereked és te szereted a legjobban. Ezt kívánom mindenkinek – és persze magamnak is – anyák napjára.

Nem volt elég a témából? Hasonló tárgykörben találsz témákat a Hormonmentes YouTube-csatornán is.